Engerland

Kihirdette Roy Hodgson az EB-keretet. Nem lenne fair földbe döngölni az új kapitányt, úgy, hogy még egy meccset sem játszott a csapat (plána azok után, hogy csak pár hete nevezték ki), de összességében sajnos több a negatívum, mint a pozitívum. Gyorselemzés a tovább után.
 

Kapusok: Joe Hart (Man City), Robert Green (West Ham), John Ruddy (Norwich)

Védők: Glen Johnson (Liverpool), Phil Jones (Man United), John Terry (Chelsea), Joleon Lescott (Man City), Gary Cahill (Chelsea), Ashley Cole (Chelsea), Leighton Baines (Everton)

Középpályások: Theo Walcott (Arsenal), Stewart Downing (Liverpool), Alex Oxlade-Chamberlain (Arsenal), Steven Gerrard (Liverpool), Gareth Barry (Man City), Frank Lampard (Chelsea), Scott Parker (Tottenham), Ashley Young (Man United), James Milner (Man City)

Csatárok: Wayne Rooney (Man United), Danny Welbeck (Man United), Andy Carroll (Liverpool), Jermain Defoe (Tottenham)

Tartalékok: Jack Butland (Birmingham), Phil Jagielka (Everton), Jordan Henderson (Liverpool), Adam Johnson (Man City, Daniel Sturridge (Chelsea)

Nem siette el az FA a döntést: Capello lemondása után három hónapot kellett várni rá, hogy kiderüljön, ki fogja az angol válogatottat irányítani az EB-n. A média jelöltje, Harry Redknapp cáfolta, hogy ő lenne a legnagyobb esélyes a posztra, pedig nyilván fejben már meg is álmodta az ideális felállást (a Tottenham szereplésén meg is látszott, hogy máshol jár a Mester.) A befutó végül Roy Hodgson, a WBA jelenlegi menedzsere lett, aki négy évre írt alá. Akár fanyaloghatnánk is a döntés miatt (a Redknapp-párti angol sajtó nagy része ezt teszi), de erre ráérünk később is, most kivételesen a pozitívumokra koncentrálunk. 5 ok, amiért Hodgson jó választás(nak tűnik) a posztra:

1. Van válogatott tapasztalata

Erikssonnal, Capellóval vagy Redknappel ellentétben Hodgson ült már válogatott kispadján. Finnországgal és az Egyesült Arab Emírségekkel csak a „tisztes helytállás” jött össze, de Svájcot kijutatta a 94-es VB-re és a 96-os EB-re. Az angol válogatottat irányítani ugyan jóval stresszesebb melónak tűnik, hála a média és a közvélemény nyomásának, de Hodgson tapasztalata így is sokat fog érni.

Egy rendes szurkoló örül a csapata győzelmének és szomorkodik, ha kikapnak, jelen szituációban mégsem temet maga alá a letargia azért mert a hollandok 3:2-re nyertek a Wembley-ben. Mégpedig azért nem, mert ezzel a vereséggel csökkent némileg Stuart Pearce esélye arra, hogy megkapja az EB idejére vagy akár „végleg” is a kapitányi posztot. Az U21-es válogatottnál végzett munkássága alapján erre még nem áll készen. Másfelől így talán szerényebb elvárásokkal fut neki a csapat (és a média) az Európa Bajnokságnak.

Éppen ezért felesleges is túl sok karaktert elpazarolni erre a meccsre. Nem tudhatjuk, hogy az új kapitány milyen játékosokat és felállást fog preferálni, mindesetre a mai meccsből, ha látta, és remélhetőleg látta, egy-két dolgot leszűrhetett. Például azt, hogy a Barry-Parker kettős ugyan védekezésben elég masszív, de támadásban, elszigetelve a csatártól és a szélsőktől, meglehetősen impotensek, pláne úgy, hogy Gerrard szinte alig találkozik a labdával. (Talán, ha Barry helyén Carrick kapna szerepet…) Kiderült továbbá, hogy a hosszú száműzetés után visszatérő Richards-ra lehet számítani, illetve, hogy Cahill akár csatárként is bevethető. Plusz: Baines nem Ashley Cole, Jones ellenben hátvéd létére kreatívabban passzol, mint Barry. Továbbra sem tudni, ki helyettesítheti leghatékonyabban Rooney-t – Welbecknek nem sok esélye volt helyzetbe kerülni, az agilisebbnek tűnő Strurridge pedig egyelőre beszorult a szélső-szerepkörbe, a klubjában és a válogatottban egyaránt.

Ezek persze mind részletkérdések. Felállás, taktika nem sokat számít, ha nincs csapategység és nincs meg a hit és az önbizalom a játékosokban. A második félidőben, a gyorsan beszedett két gól után nagyon úgy tűnt, hogy nem egy csapat, hanem csak 11 megzavarodott játékos van a pályán.

Kihirdette a Hollandia elleni barátságos meccsre készülő angol válogatott keretét a szövetségi kapitányi feladatokkal ideiglenesen megbízott Stuart Pearce. A fiatalok arányát illetően nem lehet okunk panaszra, bár az előzetes hírekkel ellentétben kísérletinek se nagyon lehet a keretet nevezni, többek közt Barry, Gerrard, Milner vagy Parker jelenléte miatt sem. A középpályán tehát nincs sok meglepetés (Wilshere sajnos megint kidőlt hónapokra), egyedül Cleverley számít új húsnak. Őt Pearce az U21-es válogatottban a széleken játszatta, remélhetőleg azóta rájött, hogy ez nem nyerő ötlet. A Capello által rejtélyes okokból mellőzött, egyszeres válogatott Micah Richards végre megkapja a régóta megérdemelt lehetőséget. A United-nevelés Fraizer Campbell beválogatása már nagyobb meglepetés, nemrég tért vissza sérülésből a Sunderlandbe, jól mozog, de nem vagyok biztos benne, hogy (egyelőre) válogatott szintű játékos-e.

Kérdés: Pearce mennyire ragaszkodna ehhez a kerethez és különösen a fiatalokhoz, ha úgy alakulna, hogy ő irányítja a válogatottat az EB-n. Ez a lehetőség ugyanis egyáltalán nincs még kizárva. A jelek szerint Redknapp egyelőre nem ált kötélnek, ha pedig Hollandia ellen valami irreálisan nagyot játszik a csapat, megtörténhet, hogy – jobb híján – Psycho marad a menedzser. A sajtótájékoztatón nem zárkózott el ez elől.

Lelépett az olasz. Ha most 2010 júliusát írnánk, talán még pezsgőt is bontanék (olaszt, természetesen). Így, ebben a formában viszont nem nagyon van okunk az eufóriára. A kisebb probléma, hogy újra az angol válogatotton röhög a futballvilág, a nagyobb, hogy négy hónappal az EB előtt lehet mindent a nulláról kezdeni. Ez éppenséggel nem is lenne akkora hátrány, ha adottak lennének egy tabula rasa feltételei, úgy ahogy azt nemrég Gary Neville is felvázolta. Vagyis: kidobni az „öregeket”, és német mintára egy fiatal, energikus csapatot építeni – Hartra, Wilshere-re, Cleverley-re, Rooney-ra, Strurridge-re és a többiekre. Csakhogy sehol a láthatáron egy angol Jogi Löw, egy olyan szakmailag felkészült, még nem nyugdíjas korban járó edző, aki egyben pszichológusnak is kiváló. De ha lenne is egy ilyen ideális jelölt, a jelenlegi FA-vezérkar gondoskodna róla, hogy előbb-utóbb nem csak a kispadtól, de az élettől is elmenjen a kedve. Melyik vajon az a menedzser, aki szó nélkül tűri, hogy a futballszövetség a megkérdezése nélkül leváltsa az általa kinevezett csapatkapitányt? Gerinces ember ilyen szituációban csak egyet tehet – azt, amit Capello. Adódik a kérdés, hogy ha neki sem sikerült kellő autonómiát kivívnia ahhoz, hogy belátása szerint igazgathassa a csapatot, akkor ki az, aki erre képes lehet. Ebbe a rendszerbe, sajnos, bele van kódolva a konfliktus.