Az aljas ellendrukkerek szerint (van belőlük elég) az angol válogatott az örökös lúzercsapat, amely végül mindig megszégyenülten kénytelen hazakullogni. Ez természetesen nem igaz. Tény, hogy tizenegyesekkel kiesni nem a legkellemesebb élmény, de létezik annál kínosabb módja is egy tornáról való távozásnak. Az angol játékosok többnyire úgy buknak el, hogy a képességeikhez mérten mindent megtesznek a győzelemért.
A ma hajnali meccs is valami ilyesmiről, a szép halálról szólt. Aminél azért, valljuk be, egy csúnya győzelem mindenképpen hasznosabb lett volna. Lehet azzal vigasztalódni, hogy olyan kreatívan és lendületesen játszott a válogatott, ahogyan’96 óta talán egyszer sem – a 91%-os passzmutatónál jobbat a vébék történetében még nem produkált Anglia –, de ettől még nem lesz könnyebb elfogadni a szimpatikus vesztes szerepét.
Hodgson mester dicséretére szóljon, hogy az előzetes találgatásokkal szemben, mert kockázatot vállalni Sterling kezdőbe jelölésével, és a 19 éves szélső (most inkább irányító) nem is okozott csalódást, sőt talán az egész csapat legjobbja volt. Más szempontból viszont nem történt semmi meglepő: Hodgson a gyors letámadásra épülő liverpooli receptet próbálta másolni, ami tekintve, hogy hány Pool-játékos van a keretben, teljesen védhető és logikus döntés, csak éppen B-terv nem volt. Rooney-t az általa preferált 10-es poszt helyett a baloldalon kezdette, talán azért, hogy be tudjon segíteni Baines-nek a védekezésben. A terv annyira nem vált be, hogy Olaszország ezen az oldalon nyerte meg a meccset. Hodgson ehhez képest egészen a félidőig nem lépett semmit, csak utána cserélte meg Rooney és Welbeck pozícióját. (Mellesleg: hiába.)
Még egyszer: Anglia alapjátékával semmi gond, az elképzelt taktikához meg vannak a megfelelő emberek (legalábbis a támadószekcióban), de Hodgson-t csúnyán kisakkozták, vagyis nem tudott túllépni a korlátain. Arról nyilván nem tehet, hogy a Cahill-Jagielka duónál jelenleg nincs jobb opció a védelemben, az viszont eléggé aggasztó a jövőre nézve, hogy Gerrard és Rooney mozdíthatatlannak tűnik. A csapatkapitánynak persze ott a helye a kezdőben, a keretben nincs is igazi alternatíva a posztjára, de Gerrard már nem 90 perces játékos, úgyhogy semmi nem indokolta a pályán tartását, pláne az amúgy jól játszó Henderson kárára (Wilshere őt váltotta a 73. percben.) Ugyanez a helyzet Rooney-val: senki nem vonja kétségbe, hogy 9-esként még mindig képes világklasszis üzemmódban játszani, de a 10-es vagy a szélső posztokra van nála jobb opció a keretben. A gólpassza zseniális volt, de érdemei elismerése mellett, a 62. percben neki, és nem Welbecknek kellett volna Barkley-val cserélnie.
A jó hír az, hogy se Uruguay, se Costa Rica nem képes olyan agyas játékra, mint az olaszok, vagyis simán tovább lehet jutni a csoportból a ma hajnalban mutatott produkcióval is. A még jobb hír pedig az, hogy ezek a fiatal, kreatív játékosok, ha most még talán nem is, de kettő vagy négy év múlva, egy taktikus és karizmatikus menedzser irányítása alatt, már képesek lehetnek egy igazi nagy dobásra is.