Megint csak kénytelen vagyok az ördög ügyvédje lenni, de hát muszáj: kezdem magam úgy érezni, mintha Krisztus második eljövetelének lennék szem- és fültanúja, pedig csak arról van szó, hogy Rooney pályára lép az ukránok ellen. Nem akarok cinikusabb lenni, mint amennyire kell, tudom én, hogy Rooney az Rooney és most sok múlik, meg drukkert sem akarok pukkasztani, csak aggályaim vannak.
Roy Hodgson elmondta, bár fő a feje, kit tegyen ki a csapatból, Carrollt vagy Welbecket - úgy néz ki, Carroll repül és - de amit mondott, mögmondott, a Rooney gyerek ott lesz a válogatottban, úgyhogy ott lesz. Attól meg nem fél, hogy elönzőzi az egészet, de azért figyelmeztetni fogja a fegyelmezett csapatjáték fontosságára. Rio Ferdinánd egy egész cikken keresztül méltatja Rooney érdemeit, ide hallik a szörcsölés, Jamie Redknapp is ugyanezt teszi, bár ő legalább fél mondattal megemlíti azt is, nem szabad, hogy Rooney-ra túl nagy nyomás nehezedjen, bár az emberek úgy tartják, akkor játszik jobban, ha be van rágva. Azon, hogy "Rooney lehet a mi Pelénk!" kishíján felröhögtem, ha ez így megy, a görögök elrabolják Anglia fényesen ragyogó csillagát, hogy a szeme villanásával oldja meg a válságot.
Na éppen ez aggaszt. Nem vállalja-e magát túl Roy Hodgson azzal, hogy fennhangon kijelenti, csodát vár MU focistájától? Persze nemcsak ő, mindenki. Ha én Rooney helyében lennék, nagyon utálnék Rooney lenni. És utálnék Carroll meg Welbeck is lenni. Nem vagyok irigy fajta, de bassza meg, mintha az angol válogatott Rooneyból állna. Ráadásul abból a Rooneyból, akinek fontos mérkőzéseken amúgy se megy jól. Most, öt tonna súlyú elvárással a nyakában jól fog menni neki?
Nemcsak a fociban, az élet más területein sem vagyok híve a személyi kultusznak. Véleményem szerint egy csapatnak sem tesz jót, ha egy focista rátelepszik a csapatra, vagy kinevezik vízhordónak és a vállán cipeli a csapatot egy idényen keresztül, netán egy tornán. Hogy csak pár példát említsek, Totti az AS Románál érinthetetlen, állítom, Róma lakossága előbb nézi meg a reggeli újságban, felépült-e a sérüléséből, mint azt, Berlusconi milyen mélyre kormányozza még a szarban a Csizmaországot. Vagy ott van Pirlo, a tegnapi ír meccsen az olaszok taktikája körülbelül az volt: na, itt kurva sok ír van, passzold Pirlónak, majd ő megoldja. Hogy az Eb-nél maradjunk, a spanyolok Honthy Hannája, Torres sem maradhat ki: ez a nyikhaj gyerek, aki úgy néz ki, mintha világéletében fel lett volna mentve testnevelésből, cserébe akkora arca van, ha régebbi típusú tévénk lenne, nem is látnám benne teljesen, ha mást nem csinálna a 90 perc alatt, mint annyit, nagyobb fikát túrna elő az orrából, mint Löw valaha és jobb ízűen fogyasztaná el, akkor is térdre rogyna előtte mindenki.
Elhiszem, hogy Rooney-nak már viszket mindene, hogy pályára léphessen és akkora tűz lobog benne, hogy egy egész csordát meg lehetne sütni rajta, akkor sem tudom számításon kívül hagyni az emberi tényezőket, az meg - és ne legyen igazam - durván megtréfálhatja azokat, akik tőle várják a megváltást és hogy az angol válogatottat a negyeddöntőbe rúgja. Mi van, ha összeroppan, lebénul a felelősség súlya alatt? Ha a nagy akarásnak nyögés lesz a vége? Bízzunk abban, hogy felidegesíti magát, mert ha kitör rajta a pulykaméreg, akkor valóban jobban játszik? Nem kockáztat túl nagyot Roy kapitány? Végül, a legnyomasztóbb kérdés: ha Rooney mégsem lesz ma Messiás, vajon keresztre fogják feszíteni?