Paul Scholes, a brit futball elmúlt 20 évének talán legtehetségesebb játékosa, nagyon korán, 29 évesen mondta le a válogatottságot. A pletykák szerint azért, mert Eriksson a balszélen játszatta, hogy a Gerrard-Lampard párost ne kelljen középen megbontania. Scholes verzióját eddig nem ismerhettük meg, a legendás Ginger Prince ugyanis csak szökőévente állt szóba az újságírókkal, és akkor is csak tőmondatokat lehetett kihúzni belőle. Visszavonulása óta viszont többet nyilatkozik, mint egész pályafutása alatt összesen. Az alábbi interjúban az angol válogatottról, a játékosok hozzáállásáról beszél, meglehetősen őszintén. Döbbenetesen új dolgokat nem mond, sőt a válogatott kritikusai is nagyjából ezeket szokták az aktuális kapitány szemére vetni kétévente, de mégis csak mást mindezt egy érintett szájából hallani. (A fordítás a manutd.hu-ról származik, köszönet érte Gerendai Richárdnak!)
 |
Scholes azt állítja, egyszerűen elege lett néhány csapattársa hozzáállásából, akik a címeres mezt csak ugródeszkának tekintették a nagyobb dolgok eléréséhez.
"Az idegen poszt sosem volt probléma. Már nem is tudom, hányszor játszottam a bal oldalon a Unitedben. Talán a gólokat tekintve a legsikeresebb ebben a pozícióban voltam. Csupán tele lett a hócipőm - mondta a Vörös Ördögök legendás játékosa. - Ha egy csapathoz csatlakozol, a része akarsz lenni annak a közösségnek és jó játékra törekszel, de vannak egyesek, akik az egyéni dicsőséget tartják fontosabbnak. Mikor egy egyszerű, 10 yardos passzra lenne csak szükség, megpróbálkoznak egy 80 yardossal, csak azért, hogy észrevegyék őket."
Ezt támasztotta alá Jamie Carragher, a Liverpool védőjének kijelentése is, miszerint jobban agasztja, ha a Vörösökkel veszít el egy mérkőzést, mint az angol válogatottal. Egyesek tehát sokkal lojálisabbak klubjukhoz, mint az angol válogatotthoz. Scholes szerint azonban a probléma nagyobb, ugyanis néhány játékos egyetlen dologhoz lojális: saját magához.
"Utálok veszíteni, legyen szó a Manchester Unitedről, vagy az angol válogatottról - mondta. - Talán az csak a probléma egyik része, hogy a futballisták úgy utaznak a kerethez, hogy nem érdekli őket az eredmény. Véleményem szerint Jamie kijelentéséből - vagyis, hogy azt mondta, nem izgatja magát túlságosan a válgatott veresége miatt - kiderül ez."
"Mindig is éreztem, mikor először tartottam az angol csapattal, hogy a játékosok - különösen az olyan klubokból jövők, mint például az Aston Villa - eszközként használják a válogatottat arra, hogy egy nagyobb klubba kerülhessenek. Ez alapján joggal kérdezhetjük: a megfelelő célért küzdenek? Úgy gondolom, ezek a játékosok nagyon önző emberek."
"Szerintem mindannyian azért vannak ott, hogy saját dicsőségükért játszanak, s ezáltal címlapra kerüljenek, ami után elégedetten nyugtázhatják, elérték a céljukat, profitálhatnak belőle. Ez a legnagyobb porbléma az angol játékosokkal: a többségük túl önző."
"Ha sikerült előbbre lépniük, akkor valószínűleg elérték, amit akartak, eleget tettek - sikerült nagy klubhoz igazolniuk. Ez frusztrált minket, United-játékosokat. Egyszerűen önzőek voltak. Ha megnézzük most a spanyol csapatot, úgy tűnik, ők valóban egymásért játszanak. Nincs egy sem közöttük, aki olyat akarna tenni egy összecsapáson, ami nem illik a válogatotthoz és a játékstílushoz. Ez itt is megtörténhetne."
 |
Scholes - akit egyébként spanyol földön talán jobban elismernek, mint hazájában - 1997 és 2004 között három szövetségi kapitány, Glenn Hoddle, Kevin Keegan és Sven-Goran Eriksson kezei alatt játszott a válogatottban, de annak ellenére, hogy nagyon tehetséges labdarúgók alkották a csapatot, sosem jutottak a negyeddöntőnél tovább jelentős tornán - Scholes visszavonulása után ez csak rosszabb lett -, ráadásul a 2008-as Eb-re még csak ki sem jutottak. Ezalatt viszont az angol klubok dominánssá váltak az európai futballban. Talán ennek az volt az oka, hogy az angol játékosok technikai tudása elmaradt az elittől?
"Nem, ez sokkal inkább a hozzáálláson múlt - vélekedik Paul. - Ha vetünk egy pillantást korszak csapataira, láthatjuk, hogy rengeteg kiváló technikai tudással rendelkező játékosunk volt, de valamilyen oknál fogva, ha nemzetközi porondra léptünk, ez mégsem mutatkozott meg. Miért? Én sem tudom. Mi, angolok a legnagyobb reményekkel vágtunk neki a tornáknak, bár a realitás valójában mást tükrözött, hiszen több nagyszerű csapat is volt rajtunk kívül."
Így van, ott voltak, a spanyolok, a brazilok, az argentinok. Olybá tűnik, az angol együttes nem olyan jó, mint az előbb említettek.
"Ezt nem érezzük így, mikor a pályán vagyunk. Mindig úgy vágsz neki, hogy megvan az esély. Úgy gondoljuk, hogy jó játékosaink vannak, az emberek azt mondják, a legjobbak a világon, de ez szerintem nincs így, ha egy válogatott tornáról van szó. Esélyesek vagyunk, s talán azok leszünk legközelebb is."
"Legyőzzük Macedóniát 6-0-ra a selejtezőkben, aztán rögtön 5/1 arányú esélyesei leszünk a világbajnokságnak. Ez így működik. Elég nevetséges, nem? Ilyen az angol emberek mentalitása. Azt gondoljuk, hogy bármit megnyerhetünk."
Ahogy már említettük, az angol futballban sosem becsülték meg igazán Scholest. Adott egy játékos, akinek játékstílusát elismerik a kontinens minden pontján, s akinek élete sosem szerepelt az újságok hasábjain. Az angolok csak azokat a játékosokat szeretik, akik tizenhatostól tizenhatosig ingáznak, becsúszva szerelnek és látványos gólokat szereznek, olyanokat, akik hangoztatják a csapat fontosságát, de az egyént tartják fontosabbnak.
Scholes képességeire (passzjátéka, a labdabirtoklás fenntartása, taktikai intelligenciája, térlátása) úgy tekintettek, mintha az egyszerűen tanulható volna, s mindössze idősebb korában kezdte megkapni azt az elismerést, amit megérdemel. Ami egyértelmű volt az őt csodáló "kollégák" sokaságának - Zinedine Zidane-nak, Xavinak, Edgar Davidsnak, Laurent Blanc-nak, Marcello Lippinek és Pep Guardiolának -, azt hazájában egész egyszerűen semmibe vették.
 |
Az angoloknak illene megbánnia, hogy nem Scholes köré építették a válogatottat. Nem sokkal azután, hogy 1997-ben debütált, úgy tűnt, fényes jövő vár a nemzeti csapatra. Az 1998-as világbajnokságon Glenn Hoddle kihagyta Paul Gascoigne-t a keretből, s az akkor 23 éves Scholest tette a 3-5-2-s formációjának központjába, ahol kamatoztathatta kreativitását. Ennek ellenére az Old Trafford legendájára a későbbiekben sem Kevin Keegan, sem Sven-Goran Eriksson nem számított komolyan, így 2004-ben lemondta a válogatottságot.
Hoddle azonban látott valamit Scholesban. Ő képviselte a futball kontinentális stílusát játékosként, de Anglia nem becsülte meg eléggé. "Angol volt, s tisztában volt vele, hogy milyen stílusú futballt akart játszatni - mondta Scholes. - Nem pontosan olyan volt, mint a Barcelona játéka, de voltak ahhoz hasonló vonásai. Ennek ellenére kirekesztetté vált. Ő volt a legjobb, akinek keze alatt játszottam az angol válogatottban. Kedveltem Svent is, de úgy vélem, Glen irányításával jobb csapat voltunk. Tisztában voltunk vele, mit várnak el tőlünk."
"Hoddle és Sven rengálása alatt tudtuk, mit játszik a csapat. Azonban jelenleg ezt nem lehet elmondani. Néztem a meccseket, de kérdezem, hol játszik Gareth Barry? Védekező középpályásként? Vagy elöl? Nem tudom leírni a nemzeti együttes játékstílusát."
