Hogy Capello nem akarja vagy nem tudja radikálisan frissíteni a világbajnokságon leszerepelt keretet, az már tavaly ősszel kiderült. Cserébe viszont meccsről meccsre előhúz egy dísznyulat a kalapból, csak úgy, a látszat kedvéért, legyen szó egy kiöregedett agresszív kismalacról (Nolan), a másodosztály csillagáról (Bothroyd) vagy egy-egy ifjú reménységről.
A tegnapi, dánok elleni barátságos meccsre is kaptunk egy gumicsontot: Capello gondoskodott róla, hogy Jack Wilshere pályára lépése legyen az este legnagyobb attrakciója. A meccs előtti nyilatkozataiban – zseniális pedagógiai érzékkel – olyan játékosokkal emlegette egy mondatban a 19 éves Arsenal játékost, mint Baresi, Maldini vagy Raul, a verbális felszo laudációt pedig a kommentátorok egy része lelkesen folytatta.
Ezzel nem az a probléma, hogy Jackie boy-nak túl nagy elvárásokkal kell megbirkóznia, a játékán ugyanis (egyelőre) nem látszanak a görcsös megfelelési kényszer jelei, magyarán bírja a feszültséget. A gond az, hogy Capello és mindazok, akik a hype-ot generálják, becsapják magukat. Wilshere kétségkívül kiváló játékos, pláne a korához képest, de egy védekező, vagy védekező feladatokkal megbízott, legfőbb skilljét a kétméteres oldalpasszokban felvillantó futballistától várni a lényegi változást, enyhe túlzás. Tény, hogy pályára lépett tegnap egy olyan játékos is, aki köré valóban lehet csapatot építeni, és joggal remélni, hogy húzóemberré válik, csak nem az angol csapatban. Nem fair persze egy védekező játékost egy támadóval összehasonlítani (a 18 éves Christian Eriksenről van amúgy szó), az meg pláne nem Wilshere hibája, hogy a sajtó, jobb híján, benne keresi a megváltót. Egy most épülő, fiatal tehetségekkel update-elt angol válogatottnak fontos láncszeme lehetne Wilshere, de így, hogy Capello véres kardként csak körbehordozza őt (képzavar, bocs), ahelyett, hogy radikálisan hozzányúlna a kerethez, nem több az egész mutatvány parasztvakításnál.
Ennyit a hype-ról.
A lényeg: Wilshere maximálisan korrekt teljesítményt nyújtott Lampard párjaként, a kezdés nyugodtan nevezhető ígéretesnek. A jelek szerint jól megérti magát Fat Frank mellett Rooney-val is, a dánok tizenhatosa előtt már-már olyan szépen (és gyorsan!) járatták a labdát, ahogy a Barce Arsenal szokta. Klasszikus 4-4-2-es felállásról csak azért nem lehet beszélni, mert Rooney, ahogy a Unitedben újabban, ismét a félpálya és a 16-os között volt a legaktívabb. Bármennyire is szeret negyven méteres keresztlabdákat osztogatni (az egyenlítő gólt is egy ilyen előzte meg), a VB selejtezőkben látott góllövő Rooney-ra nagyobb szüksége lenne a válogatottnak. A szerepét a második félidőben Ashley Young vette át, akit mindenképpen meg kell dicsérni az agresszivitásáért, ahogy kivételesen G. Jonhsonra és Walcottra sem lehetett panasz, Milner pedig ezúttal a szélről is képes volt veszélyeztetni (ez azért a dán védőket is minősíti). A legnagyobb negatívumot a védelem jelentette, Dawson és Terry párosa nem igen működött; nagy szükség lenne Ferdinandre. A Gerrard vagy Lampard dilemma továbbra sem dőlt el, nehéz elképzelni, hogy bármelyikük is kiszorulna, mondjuk épp Wilshere miatt. Utóbbit ezúttal a 30 éves Scott Parker váltotta, aki nem vallott szégyent, de aligha ő jövő embere, és a droidüzemmódban romboló Barry jelenléte sem éppen bíztató.
Némi optimizmusra mégiscsak lehet okunk. A vébé után még azt fejtegettük itt a blogon a kommentelő kollégákkal, hogy amíg saját csapatukban nem játszanak rendszeresen, nincs értelme bekövetelni a tehetséges fiatalokat a válogatottba. Azóta legalább van egy olyan 19 éves játékos, aki rendszeresen kezdő az egyik Top 4-es csapatban. Kezdetnek jó lesz.
