Ma éjfélkor elkezdődik végre a vébé. Az angol válogatott az amazóniai Manaus-ban lép pályára az olaszok ellen. Nagyjából ennyi az, amit tényként ki lehet jelenteni, a többi csak spekuláció. Amit nem tudunk:
- Milyen taktikával és felfogással áll majd ki az angol válogatott?
- A szokás szerint megint lesajnált olaszok milyen formában vannak valójában?
- Mennyire fogják befolyásolni a játék minőségét az extrém körülmények?
Ami biztos, hogy ezúttal a világ közvéleménye, az angol bulvárlapok, és szerencsére maguk a játékosok sem érzik úgy, hogy az angol válogatott a tornagyőzelemre esélyes csapatok közé tartozna. A radikálisan lecsökkentett elvárások csak is pozitív hatással lehetnek Gerrardék teljesítményére (pláne, hogy Stevie G. pszichológusa is a teljes keret rendelkezésére áll, és a hírek szerint a jelenléte eddig inkább használt, mint ártott.) A felkészülési meccsek során Woy kapitány kipróbált mindenféle formációt (volt 4-2-3-1, 4-4-2 és 4-3-3 is), és az összes kerettagnak lehetőséget adott a bizonyításra, de azért nagyjából sejteni lehet, melyiket tartja a legerősebb kezdőnek. Ezt:
Hart – Johnson, Jagielka, Cahill, Baines – Henderson, Gerrard – Lallana / Milner, Rooney, Welbeck / Sterling – Sturridge
Papíron tehát egyedül két pozícióban, a két szélen kérdőjeles, hogy ki fog ma pályára lépni, de pont itt (illetve az erre a kérdésre adott válaszon) dől el, hogy végül is milyen szellemben fog játszani Anglia. Vagyis: aktív vagy reaktív futballra szavaz Hodgson? Sterling egyértelműen jobb formában van, mint Welbeck (a csapattársak nem győzik laudálni az edzéseken nyújtott teljesítményét), képes bármikor váratlant húzni, védekezésben, visszazárásban viszont a United csatára a jobb; vele akár Pirlót is ki lehetne iktatni a játékból. A másik oldalon ugyanez a dilemma áll fenn: Lallana kreatívabb, gyorsabb és gólveszélyesebb, mint Milner, aki viszont megbízhatóbb, Hodgson legalábbis így gondolja.
A szurkolók többsége azt szeretné, hogy a válogatott minél pozitívabb felfogásban álljon ki, és elég komoly érvek szólnak emellett.
- Ha angol védelem gyengébb, mint a támadósor (és az), akkor nem érdemes védekezésre berendezkedni. Arra kell koncentrálni, ami jól megy.
- Az olaszok nem pont a széljátékukról híresek, igazi, mozgékony szélsőhátvédjük most épp nincs is. Logikus, hogy a gyenge pontján kell az ellenfelet támadni.
- Az olasz válogatott híres arról, hogy lassan lendül csúcsformában. Ez persze közhely, de olyan közhely, amit tények támasztanak alá. Addig kell tehát lerohanni és meglepni őket, amíg még akklimatizálódnak.
Az óvatosabb duhajkodás mellett is szólnak persze érvek. Például:
- A vébé első meccsén, a csoport talán legerősebb csapata ellen egy döntetlen semmiképp sem lenne rossz eredmény.
- A dögmeleg és párás amazonas-i klímában a gyorsaságbeli különbség nem érvényesülne annyira. Olyan játékosokra van szükség, akik képesek droidként küzdeni. Milner ilyen.
- Bármennyire is lassabb az olasz válogatott, mint az angol (papíron legalábbis), passzolni, labdát tartani jobban tud. A Henderson-Gerrard kettős kevés lehet a Pirlo-De Rossi- Marchisio/Verrati trióval szemben, ezért inkább – biztos, ami biztos alapon – három belső középpályással kellene játszani. (Ezt valószínűsítik Gary Neville „kiszivárgott” jegyzetei is.)
Ami engem illet, az első opcióval, a támadó(bb) felfogással szimpatizálok, de ma este nem a szép játék a fontos, hanem a reményt adó kezdés. Mert álmodozni csak a csoportkör túlélése után érdemes.
Come on England!
