Lássuk be, kedves Hölgyeim és Uraim, mocskos blogposztot írni az olasz válogatottról nem egy nagy truváj, hiszen a penne al gatto-rajongók sárba tiprásának maximum terjedelmi korlátok szabhatnának határt – ha lennének. De hála a kibertér és a blogoszféra kimeríthetetlen mivoltának, a digófikizásnak itt bizony csak az agresszív gépelés okozta ínhüvelygyulladás, angolokért lobogó lelkem porhüvelyének megfáradása vagy a nagy meccs kezdő sípszava vethet véget. Talán ezért is kért fel az általam nagyra becsült Engerland blog igencsak elfoglalt stábja egy vendégszerzőt (szerény személyemet), mivel az idei olasz válogatottat mocskolni teljes embert kívánó feladat. Csak az kattintson a továbbra, aki nem fél a csizma alakú trutymóban való megmerítkezéstől!

Nem a modorosság vezette kezemet, amikor az elcsépelt „tisztelt Hölgyeim és Uraim" formulával kezdtem bejegyzésemet, ugyanis az olasz válogatott magyarországi szurkolói bázisa Francesco Totti óta csúnyán leszerepelne egy kromoszómavizsgálatnak is beillő tolatásos párhuzamos parkolásnál. Persze nem lehet hibáztatni a szebbik nem képviselőit, ha nem Rooney láttán válik olajozottá a motor, de mi férfiak ne keverjük már a szemöldökszedést a futballal, mert a végén még a Fernando Torres és Cristiano Ronaldo közös gyerekénél csak egy epilált szőrszállal férfiasabb Antonio Cassano néz minket égetnivaló buzinak, az emberi egyenjogúság, a politikai korrektség és az UEFA Respect mozgalmának jegyében. Na de lépjünk is túl azon a kérdésen, hogy vajon a felsőtest, vagy a pályán nyújtott teljesítmény a fontosabb, mert a 2010-es VB idején még olajozott testtel pózoló azúrkék barátaink úgy megégtek a dél-afrikai napsütésben, hogy azóta focizni is csak vastag bundába burkolózva tudnak. Mondjuk ez már évtizedek óta jellemző a futball Olaszországban játszott megfelelőjére, hívják azt bárhogy, de mit várunk attól az országtól, ahol az állítólag teljesen feltárt calciopoli nemzetközi, mondhatni internacionális üszkösödése főbűnösként kap bajnoki címeket a zöldasztal mellett, miközben Bootland másik jeles csapatával az ország hol örökös, hol exminiszterelnöke és teljhatalmú ura játssza több mint húsz éve a Simsbe oltott gombfocit.

Talán a bundabotrányok egyetlen hozadéka Gianluigi Buffon jó teljesítménye, ugyanis a sportfogadás lehetőségéről életében először csak saját tárgyalásán halló hálóőr minden egyes meccsen egy-egy ujjpercéért játszik.  A 2010-es VB előtt még 20 Rolex órát is beszerzett, 1,5 millió euró értékben, úgy megnyúltak a karjai nagy igyekezetében. Tekintve, hogy a Juventus elnyűhetetlen kapusa már lassan hat éve ébred minden reggel levágott lófejjel az ágyában, valószínűleg Andy Carroll közelsége és zabért kiáltó mosolya sem fogja kibillenteni majd nyugalmából a talján suttogót, így nehezebb lesz bevenni a kapuját, mint megnevezni még egy olasz válogatott hálóőrt az elmúlt 15 évből.

Mondjuk, kell is ő abba a kapuba, mert már rég nem a Nők Lapja szavazáson aranylabdát kapó Cannavaro áll az olasz védelem tengelyében, hanem a maximum alkoholos italok címkéjén jól csengő Chiellini – De Rossi – Bonucci – Maggio kvartett, amelyről mindent elárul, hogy legbiztosabb tagját a Hobbiként Piroslapokat Gyűjtögetők Nemzetközi Szervezete még római középpályásként tartotta számon. Nem csoda, hogy legutóbb az írek ellen már Abate, Barzagli és Balzaretti is szerephez jutott, és még szerencse, hogy mezszám is volt a hátukon, mert a pizzákat is csak numerikusan tudom megnevezni rendeléskor. De ha igazságosak akarunk lenni, akkor az olasz válogatott játékának szerethető sajátossága okán akár az egész csapatot felsorolhatjuk a védelemben, hiszen segget is bazsalikommal törlő barátaink Isonzó óta rettegnek mindentől, ami a támadással kapcsolatos.

Na, de azért nézzük meg az olasz védművek második vonalát, ahol a világtörténelem első pápaválasztását már őszülő halántékú nagyapaként végigkísérő Andrea Pirlo a legnagyobb király. Mivel a valóban zseniális rúgótechnikával megáldott játékos manapság a futás szót is csak Stephen Hawking féle hangszintetizátorral tudja kiejteni, így Toszkána Várhidi „Magneto" Pétere, Cesare Prandelli kénytelen volt mellé pár – a szó természetesen nem angolosan darálós, hanem olaszosan lötyögős értelmében vett – futóbolondot betenni. Így került a csizma az asztalra, na meg Thiago Motta, Marchisio és Giaccherini a kezdőbe. Érdemes megfigyelni amúgy, hogy az ellenfél komolyan vétele leszűrhető abból, hogy az EB-fotózás előtt Robinson Crusoe hasonmásversenyeken is elinduló De Rossi hol kap helyet a csapatban. Ha a középpályán Pirlo mellett, az azt jelenti, hogy Prandelli gyakorlatilag körberöhögi aktuális ellenfelét (lásd írek) és akár az egész FIAT konszernt fel merné tenni csapata győzelmére, már ha persze kellene valakinek a „nyeremény".

És most elérkeztünk a poszt zicceréhez, a csatársorhoz. Ahhoz a csatársorhoz, amelyben olyan szimpatikus fiatalemberek kaptak helyet, mint Antonio Cassano, akinek egészségi állapotáért természetesen én is aggódtam a szezon során, de úgy látszik már annyira nem „szívbajos", hogy akár saját csapattársait is leköcsögözi, Mario Balotelli, akiről mostani hajviselete alapján Cassano oly fennkölten értekezhetett, és persze a nagy öreg Di Natale, akibe hajlott korára való tekintettel már akkor se lenne pofánk belekötni, ha az üres fekete hetesen járókerettel verekedve követelne ülőhelyet magának. Ez a fantasztikus hármas eddig egy-egy-egy arányban osztozott a gólokon, és ami még a három csatárok által szerzett olasz találatnál is meglepőbb, hogy egyik sem tizenegyesből született! Persze ismerve az olasz taktikát, ami késik, nem múlik...

Na de visszatérve a színi tanoda csatársorára, gondolom, az már első blikkre is világos mindenkinek, hogy Giovinco és Borini csak azért utazott el a csapattal, hogy legyen aki segít feladni Balotellire a megkülönböztető trikót (na meg hogy befoghassák a száját gólörömnél), de hogy az olasz futball tiszteletbeli Mensa tagja mit keres a tornán – azon kívül, hogy új ellenségeket – azt nem tudom. Talán Prandelli úgy gondolta, ha van valaki a keretben akit mindenki utál, az majd összekovácsolja a társaságot. Akkor viszont Cassano beválogatása vet fel indokolt kérdéseket. Az, hogy minden férfiánusz hű őrzője nemhogy kerettag, de kezdő lehet a válogatottban minősíti az egész olasz futballt, amely korábban olyan nagyságokat adott a világ labdarúgásának, mint Iaquinta, Gilardino és Luca Toni... Hmmm... Bocs, nem szóltam de ez nem változtat azon a tényen, hogy a Juventus mezben eltemetett Del Piero, az ötösön belüli flippervilágbajnok Pippo Inzaghi, vagy a balatonparti német hülyegyerekfrizura megálmodója, Roberto Baggio (akire Balotelli már valószínűleg csak a Johnny Walker reklámarcaként emlékszik) bizonyosan forog a sírjában.

Nos, lehet, hogy az imént bemutatott keretet első ránézésre a birkáshertelendi lakótelep grundján játszó részeg rakodómunkások is elpicsáznák egy tálca tipli után, de a csoportkör eredményei mást mutatnak. A spanyolok elleni 1-1-ből még ne vonjunk le komoly következtetéseket, mert a meccsenkénti 600 pontos passztól még nem fog senki gránátvörös-kéket élvezni a tévé előtt. A horvát meccsen Pirlót leszámítva mindenkinek kijárt volna a többágú péniszostor (aka. faszkorbács), az írek elleni impotens unalomba fulladó horrorpornóval pedig csak remélni merem, hogy egyetlen torrentoldal sem terheli a szerverét. Akkor mégis miért érdemes odafigyelni a digókra? Azért, mert amellett, hogy a pálya bármelyik pontjáról képesek egy Jászai-díjas alakítással elzuhanni a tizenhatosig, figyelemre méltó, hogy a Roy Hodgson-féle angol szellemiséget szem előtt tartva minősíthetetlenül szar játékkal tudtak veretlenek maradni az EB-n. Az egyedüli különbség, hogy az olaszok ezt a futballminőséget tervszerűen, a tifosik gatyábadurranós csodálata mellett szolgáltatják, de hát érthető mindez, hiszen szegények az olasz bajnokságban ritkán látnak olyan meccset, amelynek végeredményét ne találnák meg órákkal a kezdősípszó előtt egy szingapúri sportfogadási oldalon...

Persze vasárnap este sem kell majd lerágniuk a körmüket a kátenáccsó beteges lelkületű rajongóinak, ugyanis én kelet-ázsiai bukik nélkül is megmondom nekik előre, hogy a P.I.M.P.-belső védő hibrid John Terry két fejesgóljával az angolok úgy kékeresre húzzák az olasz csizmát, mintha csak egy csapattársuk barátnőjéről lenne szó! És erre akár fogadni is mernék...

Na, arrivederci!