Fontos két barátságos meccsen van túl az angol válogatott. A „fontos” és a „barátságos meccs” szavak egy mondatban való szerepeltetése súlyos képzavarnak tűnhet, de ezúttal tényleg szüksége volt Capellóéknak erre a két, látszólag tét nélküli meccsre. Először is hozzá kellett szoktatnia magát a csapatnak egy Rooney nélküli felállás gondolatához, és ennek megfelelően egy új formációhoz. Az olasz ugyan már játszatott korábban is 4-3-3-mat és 4-5-1-et, de ha Rooney pályán volt, akkor leginkább a 4-4-1-1 működött a legjobban.
Capello szerencsére nem azt a megoldást választotta, hogy megtartja a már bevált felállást és bekasztingol valakit Rooney helyére (erre jelenleg nincs is alkalmas angol játékos), hanem a 4-3-3-as szerkezetet vette elő, amihez viszont bőven találni megfelelő embereket. Ebben a felállásban a gyorsaság a legfontosabb kritérium, és gyors szélsőjátékosokból speciel nincs hiány. Míg a spanyolok ellen azt mutatta be a válogatott, hogy képesek fegyelmezetten védekezni, tegnap a svédek ellen az derült ki, hogy támadni is tudnak és mernek.
Tény, hogy ehhez egy nem túl izmos ellenfél is kellett, de ez nem sokat von le a játékosok érdemeiből. A sokszor jogosan szidott Downing és Walcott végre ki tudtak bontakozni, amihez kellett a szélsőhátvédek támogatása is: Baines tökéletesen pótolta Cole-t, Kyle Walker pedig a meccs embere lett, megérdemelten. Sebességben nem sokkal maradt el tőlük a középpálya belső hármasa, Jones-nak ugyan még mindig nem ez a legjobb posztja, de a lendületessége, agilitása jól jött; Rodwell éretten, okosan játszott – a már korábban bemutatkozott Hendersonnál százszor alkalmasabb erre a szerepkörre; Barry pedig, aki az amúgy sem túl gyors Parker, Lampard vagy Milner párjaként a fék szerepét szokta alakítani, a két suhanc mellett sokkal meggyőzőbb produkciót nyújtott – részben azért is, mert Jones miatt többet támadhatott. (A gólja már-már egy ösztönös csatárzsenit idézett. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Ki is derült, hogy öngól.) Hátul a Terry-Cahill kettősnek nem sok dolga volt. A kapitány helye nyilván megkérdőjelezhetetlen, de hogy ki lesz az EB-n a párja, az egyelőre megjósolhatatlan. A Lescott, Cahill, Jones, Smalling négyesből bárki szóba jöhet.
 |
A csapat tehát hátul, középen és a széleken mintha meglenne, a csatárposzt viszont még kiadó. Tegnap Bobby Zamora kezdhetett és ugyan nem mozgott ügyetlenül (Bentnél jóval labdabiztosabb, ez tény), de nem volt meggyőzőbb, mint, mondjuk, Welbeck vagy Carroll. (Strurridge, szerencsétlenségére, nem játszhatott csatárt, csereként beállva kénytelen volt a baloldalon unatkozni. Ekkorra már jóval kevesebb lendület volt a csapat játékában, köszönhetően talán annak is, hogy Rodwellt Milner váltotta, és ezzel újra összeállt a félelmetes Barry-Milner tengely.) Rooney kiválása ennek ellenére még akár előny is lehet: az olasz most kénytelen kitalálni egy B- és C-tervet is; a VB-n sem ártott volna, ha van valami hasonló vészforgatókönyve.
A nagy kérdés, hogy Capello kísérletező kedve kitart-e az EB-ig, mer-e ott is a fiatalokhoz nyúlni (na nem úgy, mint amerikai kollégája) vagy a Wilshere (Cleverley), Rodwell, Parker (Jones) középpálya helyett a forradalmi Gerrard, Lampard, Barry felállással fog meglepni minket, miközben Walker vagy Richards helyett Glen Johnson terrorizálja majd a saját kapusát. Az EB-ig már csak egy felkészülési meccs lesz (Hollandia, 77 nap múlva), addig kellene még valami okosságot kitalálni.
