Most jönne az a rész, ahol felvázoljuk, hogyan fogja az angol válogatott feltörölni a gyepet ezekkel a nyomorult csigazabálókkal, aztán miként gyalázza porig szerencsétlen svédeket és ukránokat, hogy aztán meg se álljon a döntőig. Kettő, négy, hat, nyolc (stb.) évvel ezelőtt még lehet, hogy pont ez történt volna, azóta viszont szegényebbek lettünk pár illúzióval. Az „aranygeneráció” (ki találta ki amúgy ezt a baromságot?) úgy öregedett ki szép lassan, hogy negyedannyit sem tudott elérni, mint amire képes lett volna, miközben egymást váltották az inkompetensnél inkompetensebb kapitányok a válogatott élén. Capello kinevezése sem tűnt éppen egy zseniális ötletnek, de azért bíztunk az olaszban, logikus gondolat volt a töketlen Erikson és McClaren után egy szigorú taktikust szerződtetni. Don Fabiónak sajnos pont annyira sikerült ráhangolódnia a nemzetközi futballra és az angol viszonyokra, mint az angol nyelvre – alig. A selejtezőkkel nem volt probléma, épp csak a VB-n derült ki, hogy mégsem állt össze a csapat. Az FA igazi bűne nem az volt, hogy végül mondvacsinált okokból elküldte Capellót, hanem, hogy nem nevezett ki a helyére senkit azonnal, inkább az utolsó pár hétre hagyta a döntést. Ravasz húzás: ha a válogatott még a csoportból sem jut tovább, nyugodtan lehet azzal védekezni, hogy Hodgsonnak nem volt ideje felkészíteni a csapatot. Roy papa cserébe hivatkozhat a valóban durva sérüléshullámra, ami az előzetes terveit szépen keresztülhúzta. Hodgson ugyanis valószínűleg úgy okoskodott, hogy mivel ilyen kis idő alatt nem lehet új csapatot építeni, inkább a friss BL-győztesekre fog alapozni. A Terry-Cahill-Cole-Lampard tengelyből azonban ketten is kiestek, a Unitedes támadósornak (Rooney-Young-Welbeck) pedig pont a legfontosabb láncszeme hiányzik.

Mit lehet ilyenkor tenni, pláne úgy, hogy az első meccsen épp a legerősebb ellenfelet kéne megrépázni? Itt bizony nincs jobb megoldás: félre kell tenni a büszkeséget, és leparkolni a buszt a kapu elé, épp úgy, ahogy Di Matteo tette a Chelsea-vel. A védelem a gyenge láncszem (G. Johnson) ellenére is nagyjából rendben van, Parker talán egészséges, az ő csúszó-mászó skilljeire mindig lehet számítani, a kontrákból pedig bármi kialakulhat. A franciák támadósora eléggé rendben van (Nasri, Benzema, Ribery és a többiek), a védelmük ehhez képest klasszisokkal gyengébb. Sagna, Kaboul sérültek (Abidal műtét után lábadozik), Evra már régen nem a régi, Debuchy és Mexes pedig nem a gyorsaságukról híresek. Szerencsére Hodgson is belátta, hogy a kontrajáték csak akkor működhet, ha Stewart „nulla assziszt, nulla gól” Downing és Andy "lépegető" Caroll helyett két gyors ember kezd, Welbeck és Chamberlain személyében (lásd a felállást alant). Ha a játékosok betartják Roy bácsi utasításait, nem lesz annyira egyoldalú a meccs, mint amennyire a fogadóirodák valószínűsítik.

Jó lenne persze győzni is, de a döntetlen talán még jobb eredmény lenne. Győzelem esetén ugyanis az angol sajtó vezérletével újra mindenki esélyesként kezelné az angolokat (beleértve magukat a játékosokat), márpedig a dimatteói forgatókönyv csak az underdog pozíciójából működik. Az angol válogatottnak, jobb híján, most ez jutott. 

Kezdő:

Hart, Johnson, Terry, Lescott, Cole, Milner, Parker, Gerrard (K), Oxlade-Chamberlain, Young, Welbeck