Győzött Anglia, lehet fanyalogni. „A spanyolok nem vették komolyan a meccset, ez csak barátságos volt.” Valóban, csakhogy az angol válogatott sem feszült meg annyira, mint amennyire majd az EB-n fog, remélhetőleg. A spanyol válogatott legyőzése pont annyira volt presztízskérdés Angliának, amennyire az idei veretlenség megőrzése a spanyoloknak. Del Bosque a legjobb kezdőt küldte pályára, Capello csapatából Rooney, Terry és Ferdinand is hiányzott. Ennek tükrében nyugodtan büszkék lehetnek az eredményre, 30-70%-os labdabirtoklási arány ide vagy oda. Amikor Capello lett az angol szövetségi kapitány, sejteni lehetett, hogy a csapat játéka finoman szólva se lesz túl attraktív, cserébe viszont óriási taktikai fegyelem fog uralkodni a pályán. A csapat ehhez képest az olasz uralma alatt se szépen, se okosan nem játszott, Capello pedig még arra sem volt képes, hogy a 4-4-2-t végleg elfelejtse. Ma ellenben olyan fegyelmezetten hajtotta végre a válogatott a taktikai utasításokat, ahogy korábban talán még soha. Egy ideális, alternatív univerzumban természetesen egy végig defenzív, reaktív játékra az angol válogatottnak nem szabadna büszkének lennie, de a sorozatos EB és VB-kudarcok után ostobaság lenne a realitásokat zárójelbe tenni. Egy fiatalokkal, nemzetközi szinten tapasztalatlan játékosokkal felálló csapattal legyőzni az aktuális világbajnokot igenis szép eredmény. A gól részben a szerencsének is köszönhető, ellenben az, hogy a vezetést meg is tudták őrizni, már nem. A győzelemből nyilván nem lehet semmilyen optimista konklúziót levonni, önbizalom növelésre viszont tökéletes.
Capello elképzeléseiből minden azért nem valósult meg. Előzetesen is gyanús volt, hogy a született középhátvéd Phil Jones nem most fog világklasszis középpályássá válni, pláne, hogy nem afféle Pepe szerepkörben kellett söprögetnie a védők előtt, hanem gyakran ő volt a középpályások közül a legközelebb az ellenfél kapujához. A helyére érkező Rodwell jobban feltalálta magát ezen a poszton, bátor és agilis volt (ez persze Jones-ról is elmondható.) Ismét csak kiderült, hogy Scott Parkernél jobb holding midfieldere nem nagyon van Angliának, elképesztően sokat dolgozott, az ő helye a kezdőben garantált kéne, hogy legyen. Lampard közben mintha kezdene magára találni, noha a korábbi csúcsformájától már messze van – a góllövő ösztöne szerencsére még működik. A jobbszélen Walcott túl sok vizet nem zavart, egyszer faultolásra késztette Sergio Ramost, de egyelőre túlságosan egysíkú a játéka. A túloldalon Milner inkább a védekezésre koncentrált, biztosította a felfutó Cole-t. A középpályától elvágva Bent eközben forever alone üzemmódban működött, reménytelenül futkosott a labda után, a győzelem mégis neki köszönhető: ő fejelte kapura Milner szabadrúgását, amit Lampard stukkolt be 5 centiről.
 |
Ami a védelmet illeti: kiderült, hogy a Terry-Rio páros távolléte esetén sincs itt az Armageddon. Lescott és Jagielka kevés hibával lehozták a meccset; előbbi fokozatosan melegedett bele a játékba, utóbbi viszont végig tanárian fülelte le a törpék ravasz bepasszait. (Más kérdés, hogy kihozni a labdát ritkán tudta, nem egyszer passzolt egy zseniális mentés után ellenfélhez.) Cole közben hozta a szokásosat, a visszatérő Glen Johnson pedig hatékonyabb volt, mint általában, még egy felfutásra is futotta neki. Ettől függetlenül, ha Capello nem rajongna érte irracionális módon, csak a 3. számú jobbhátvéd lehetne Richards és Walker mögött.
A meccs után Capello Parker és Lescott mellett külön megdicsérte a fiatalokat, Jones-t, Rodwellt, Walkert és Welbecket, ami egyelőre inkább csak megelőlegezett bizalom, de tény, hogy mindannyiuknak ott lenne a helye az EB-n, ha nem is a mostani játék alapján. Ha lehet hinni az olasznak, a jövő keddi, svédek elleni barátságos meccsen más kezdő lesz: Terry visszatér a védelembe Gary Cahill-el együtt, Walker kezdeni fog, ahogy Daniel Sturridge és Zamora is, ami megint egy 4-4-2-es felállást vetít előre. B-tervnek megteszi.
