A világbajnokságon a francia válogatott ugyanolyan csúfosan leégett, mint az angol, az új kapitány, Laurent Blanc ezért megtette az egyetlen logikus lépést: nyomott egy restartot. Nem dobta ki teljesen a régi keretet (bár többen a vébén fellázadó játékosok közül még büntiben vannak), viszont láthatóan más szisztémában, „spanyolosabb” stílusban játszanak. Nem állt még teljesen össze a csapat, de jó úton járnak. Capello ehhez képest (a látottak alapján) úgy gondolja, nincs szükség gyökeres változásokra, elég egy-két helyen frissíteni a keretet. A mai (tegnapi) meccs világosan megmutatta, melyikük jár jó úton.
Természetesen nem Capello hibája, hogy nincs az angol középpályások közt egyetlen Xavi-kaliberű játékmester (nem véletlen, hogy megpróbálta Scholes-t visszacsalogatni), és arról sem tehet, hogy Gerrardnak ma látványosan nem volt kedve kihajtania magát, az viszont több mint jellemző, hogy a másik olaszhoz, Mancinihez hasonlóan, a mindig veszélyes Adam Johnson helyett inkább a darabos mozgású, de megbízható droidot, Milnert játszatja, akinek még senki nem merte megmondani, hogy az ő gyorsaságával hanyagolnia kellene a megkerülős cseleket. Barry sosem volt egy kreatív spíler, az ifjú Henderson csak 5 méteres alibipasszokra vállalkozott, Walcottról megint kiderült, hogy egydimenziós játékos, Gerrard hozzáállásáról pedig már volt szó (más kérdés, hogy még így is neki volt a legtöbb helyzete), így aztán semmi meglepő nem volt a játék alakulásában.
Egyedül az újonc Andy Carroll dicsérhető, aki szorgalmasan lefejelgette a felrúgott labdákat, de Richards sem mozgott rosszul (pláne Jagielkához képest), Adam Johnsonról pedig tudtuk, hogy sérülten is hasznosabb, mint SWP és Milner együttvéve. A semminél valamivel ez is több.