A csoportkörre kár szót vesztegetni, a nyomorult kolonisták száját pont úgy elkenjük, mint az algírokét meg a szlovénokét, nem lehet kérdés, hogy kilenc ponttal megyünk tovább, mégiscsak mi találtuk fel ezt a sportot, nehogymár. A második helyen nagy meglepetésre az USA fog végezni, nem, mintha osztana-szorozna a dolog, mert a következő körben úgyis elhullanak.
Ekkorra Joe Cole visszasérül már, Roo a harmadik csoportmeccsen letölti a két elsőn kapott sárgákért járó büntetést, Lampard után Gerrardról is kiderül, hogy nyomás alatt nem tud tizenegyest lőni, így két kihagyott büntető után a harmadikat már nem a legtöbbre taksált középpályásokra, hanem Glen Johnsonra bízza Capello.
Carragher a második kispados meccs után összepakol és hazamegy, Ashley Cole az Algéria meccs előtt jelenti be, hogy mivel a Spurs többet fizet, mint a Chelsea, egy kerülettel odébb áll. Terry megdugja Crouch nejét (lásd első képünkön), és majdnem Rio Ferdinandot is, de ő gyorsabban fut, mint a pálcikaember asszonya.
A nyolcaddöntőben Ghána az ellenfél, de csak öt percig, amikor is Crouch fejesével megszerezzük a vezetést és a győzelmet is. Capello a hatodik percben lehozza Rooney-t, és a reptérről visszaédesgetett Carraghert állítja a helyére, a taktika beválik, a ghánai támadók nem mernek a 16-os közelébe sem jönni. Az utolsó percben szöglethez jutunk, Gerrard beívelését a csereként beállt Leighton Baines ki akarja rúgni a stadionból, de a lövés lecsúszik a lábáról, 2-0.
A negyeddöntőben a demoralizált francia válogatott kerül elénk, Rooney mesterhármasával nyerünk, bár a vezetést Henry szerzi meg a galloknak, amikor két tenyérrel üt be egy bedobást a kapuba. A tiltakozó védőink közül a bíró találomra Terry-t állítja ki, mert Carraghernek egy szavát sem érti, de mintha előző este Terry-t látta volna kiugrani a neje szállodai szobájának ablakán.
Az elődöntő előtt Joe Cole játékra jelentkezik, de a bemelegítés alatt eltöri a lábát. Gareth Barry megpróbál felállni a kispadról és szalagszakadást szenved, Capello pedig kénytelen strandpapucsban és melegítőalsóban megjelenni a sajtótájékoztatón, mert a szálloda mosodájában fegyveresek rabolták ki előző este, és elvitték az öltönyeit és a cipőjét. A meccsen a brazilok szambáznak, cseleznek, a közönségnek játszanak, mi fogcsikorgatva csúszunk-mászunk és a 90. percben előretörő Carrick bombájával megszerezzük a győzelmet.
A döntőben az a spanyol válogatott vár ránk, ami eddig még csak gólt sem kapott, nincs sérültje se eltiltottja, és a legegyenletesebben szoláriumozott középpályásokkal bír. Fernando Torresre Capello Carraghert állítja rá, ami jó húzásnak bizonyul, El Nino egy értelmes megmozdulással nem véteti magát észre. Elöl Crouch és Rooney egy-egy góllal köszön be a második félidőben, ami elég a sikerhez: 1966 után ismét világbajnokok vagyunk. Miközben a csapat a gyepen ünnepel, Terry az öltözőben megdugja Rio állítólagos szeretőjét (második kép) és Ashley Cole csaját (na vajon?), de még ez is belefér.
