Ritka az optimista hangulat egy vereség után, az angol válogatott körül azonban ez a szokatlan légkör alakult ki az Olaszország elleni zakót követően: kikaptunk, de vállalható, harcos játékkal, egy jó csapat ellen - tartotta a közvélemény. De lám, mennyit változhatnak a dolgok néhány nap alatt: az Uruguay elleni összecsapást követően akkor sem lehetett volna pozitív töltetű a konklúzió, ha nyertünk volna, a csapat ugyanis pocsék játékot produkált csütörtök este. Szerencsére nem is nyertünk - szerencsére, mert hogy ez a társaság egyetlen pontot sem érdemelt tegnap, az egészen biztos.
Ezek a mostani uruk közel sem nyújtják annak a félelmetes csapatnak a benyomását, mint négy évvel ezelőtt, és Costa Rica ellen is látszott, hogy igazából Suarezen és Cavanin múlik, meddig fognak jutni a tornán. A Premier League idei gólkirályát leszámítva most sem nyújtott senki emlékezetes teljesítményt náluk, ám ez is bőven elegendő volt ahhoz, hogy legyőzzék ezt a rendkívül fásult angol válogatottat.
Mert hogy az volt: fásult. Amíg az olaszok ellen - főleg Sterling és Welbeck révén - egy rendkívül energikus, sok letámadást alkalmazó játékot láthattunk, addig most úgy bóklásztak a pályán a fehérmezesek, mintha egy izzasztó edzőtábort követően kellett volna pályára lépniük. Ráadásul egy régóta lappangó félelem is beigazolódott ezen a tegnapi összecsapáson, ami a vereség talán legfőbb okozója volt: nevezetesen Steven Gerrard személyéről van szó.
Gerrard mozdíthatatlanságáról, és ennek veszélyeiről nem először írunk már - nem véletlen, hogy sokan aggódva vették tudomásul, hogy ő lett a keret csapatkapitánya Brazíliában. Hiába futott ugyanis remek szezont a Poollal, most gyönyörűen látható volt, hogy amíg abban a játékrendszerben kimagaslót tudott nyújtani, addig itt lényegében elveszett a középpályán - ott, ahol elvileg az ő jelenlétéről kellene szólnia mindennek. Mondjuk ki: Gerrard tegnap a csapat leggyengébbje volt. És ez csak részben az ő hibája, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy védekezésben ezzel a felállással nem képes megoldani a dolgokat középen, ennek következtében pedig a támadásokhoz sem tud annyit hozzátenni, mint amennyit kellene. A 76 százalékos passzmutatóra, a gyakran kilátástalan osztogatásra, na meg persze a Suareznek adott gólpasszára azonban nincs magyarázat - utóbbinak most még a Liverpool drukkerek sem örülhettek.
Persze nem akarunk mindent Gerrard nyakába varrni: a védelem minősége továbbra is világbajnok csapathoz méltatlan, a szélek pedig az olasz meccshez hasonlóan most is hatástalanok voltak, így nagyjából annyi pozitívumot fogalmazhatunk meg, hogy Johnson szépen csinálta a gól előtt, Rooney pedig egy hajszállal tényleg jobb volt középen, mint a vonal mellől indulva. Amíg azonban a.) rendszerszinten ennyire nem működik a dolog, b.) a rendszer magja (Gerrard) ennyire gyenge formát fut, c.) a keret egyetlen igazi világklasszisa (Rooney) még a közelébe sincs annak, hogy meccset eldöntő megmozdulásokat produkáljon, addig igazából nincs miről beszélnünk. Angol továbbjutásról meg pláne nem.
Utóbbi persze meglehet még, ha valaki nagyon hinne benne: ehhez mindössze annyi kell, hogy az olaszok megnyerjék mindkét meccsüket, mi pedig legyőzzük Costa Ricát. Nagy kérdés azonban, hogy ha ez az egész így folytatódik, szükségünk van-e egyáltalán nekünk az egyenes kieséses szakaszra...
Uruguay - Anglia, 2:1
Hart (6) - Johnson (6), Jagielka (5), Cahill (6), Baines (6) - Gerrard (4), Henderson (6) - Sterling (5), Rooney (6), Welbeck (5) - Sturridge (6)
