Nem érdemes túl sok karaktert elpazarolni az angol válogatott sorsdöntőnek beharangozott kijevi meccsére: Hodgson a döntetlenért jött, és meg is kapta. Akár még érthető is lett volna a taktikája, ha az ellenfél mondjuk a spanyol vagy a német válogatott, de az ukránok annyira azért nem erősek, hogy az angoloknak fülüket-farkukat behúzva kellett játszaniuk. Pedig nagyjából ez történt, a meccs nagy részében annyira sem feszültek meg Gerrardék, hogy legalább háromszor egymás után megpróbáljanak csapattárshoz passzolni.

A Moldávok elleni meccs után az írtam: van fantázia a Gerrard-Lampard-Wilshere hármasban. Ezt továbbra is tartom, de ahhoz, hogy a két nagyöreg csökkentett mobilitását elbírja a csapat, szükség van egy csúcsformában lévő Wilshere-re. Jackie boy ehhez képest csúnyán beleszürkült a mezőnybe. A Gerrard-Lampard kettős amúgy is túlságosan hátrahúzódott, így Rickie Lambert teljesen elszigetelve szerencsétlenkedhetett az ukrán kapu előtt, de így legalább kiderült, hogy egy jól sikerült szezon még nem elég ahhoz, hogy valakit egy mondatban lehessen Rooney-val emlegetni. Azt ugyanis nem lehet a középpályás-támogatás hiányával magyarázni, ha valakitől állandóan elpattan a labda / belevezeti a védőbe / nem képes 5 méterre pontosan passzolni. A meccs ezzel együtt sem hozott semmi váratlant: Milner szokásához híven a kreativitás legcsekélyebb jele nélkül melózott (ezzel a baloldali széljáték meghalt), Ashley Cole megint a mezőny legjobbja volt, noha a támadásokra már kevesebb energiája jutott, és a Cahill-Jagielka párost még mindig nehéz a Terry-Ferdinand duóval összevetni.

Ha Rooney, Welbeck és Sturridge visszatér, és Wilshere formába lendül, akkor az utolsó két hazai pályás meccsen Montenegro és Lengyelország ellen hozni illene a 6 pontot, viszont már most látszik, hogy nem lesz könnyű feladat.