Kedden megismétlődött a péntek. Mintha ugyanazt a meccset láttuk volna, mint a múlt héten a montenegrói válogatott ellen. Lewandowskiék leginkább az ikszért jöttek, de azért kontrából próbálkoztak becsülettel. Hodgson csak két helyen változtatott a csapaton, az eltiltott Walker helyén Smalling kezdett, Lampardot pedig Carrick váltotta. A papíron 4-2-3-1-es felállás a gyakorlatban inkább klasszikus 4-4-2-nek tűnt, Welbeckkel a balszélen, ami hazai pályán, Lengyelország ellen még elmegy, de Brazíliában, a komolyabb ellenfelekkel szemben remélhetőleg nem ezt erőlteti majd Roy bácsi. A válogatottban sokat mellőzött Carrick szerepeltetése örvendetes fejlemény, még akkor is, ha ezzel Gerrardot nem sikerült felszabadítani - pont olyan hátravonva játszott, mint szokott, ráadásul meglepően a pontatlanul. De ahogy kedden, úgy most is meglett a nagy labdabirtoklása eredménye, a fejpántját vesztett Rooney betalált fejjel. Ennek örömére kissé visszavett a csapat a második félidőben, alaposan ráijesztve ezzel a szurkolókra, merthogy akár 1db. lengyel gól is elég lett volna ahhoz, hogy csak a 2. hely és a pótselejtező jusson. Gerrard végül bekotort még egyet, javítva némileg a saját teljesítményén és nem mellesleg hivatalossá téve ezzel a kijutást.
Hodgson nem a kedvenc angol kapitányunk az elmúlt 20 évből (igaz, messze nem is a legutáltabb), de azt el kell ismerni: teljesítette, amit vállalt. Dühítő volt, ahogyan idegenben szándékosan ikszre játszatta a csapatot, de a terv bevált: a Wembley-ben behúzták azt, amit be kellett húzni. Összességében nincs rosszabb - morális, és egyéb - állapotban az állomány, mint mondjuk Capello alatt. A nyerő középpályát még mindig nem sikerült megtalálni (a Gerrard-Lampard kettőstől a VB-ig már nem szabadulunk meg, a nagy reménység Wilshere meg éppen formahanyatláson esik át), cserébe van néhány ígéretes fiatal tehetség Townsend, Welbeck és Strurridge személyében. Jöhet tehát a szokásos forgatókönyv első fejezete: a reménykedés.
